Te melyik táborba tartozol?

Ha azon szülők táborába tartozol, akik szerint a testi fenyítés (mindegy, hogy pofonról, elfenekelésről, vagy csak egy kisebb legyintésről beszélünk) rendben van, mint nevelési eszköz, akkor szeretnélek megkérni, hogy olvasd figyelmesen végig ezt a bejegyzést 😉 Ha pedig azon szülők táborát erősíted, akik ugyan ellenzik ezt a fajta nevelés módot, mégis néha eszköztelennek érzik magukat, amikor a gyermekük kibillen az egyensúlyából, és néha még önmaguk is megkérdőjelezik, hogy nem kellene-e az előző táborba átállni, akkor Téged is arra szeretnélek kérni, hogy olvasd el ezt a posztot nagyon figyelmesen 🙂 Ha pedig teljes bizonyossággal tudod, hogy a testi fenyítés leginkább tilos a gyereknevelésben, akkor elolvasás után ne felejtsd el megosztani ezt a bejegyzést 🙂

A posztom célja

Félreértés ne essék, senkit, de senkit nem szeretnék bírálni, hogy hogyan neveli a saját gyermekét. Egyszerűen csak szeretném elmondani, hogy én mit gondolok erről a témáról… Van ugyanis egy határozott véleményem erről az egészről… Ha már EGY szülőt rá tudok venni arra, hogy elgondolkozzon az írásomon, és ezáltal az ő gyermekét néhány pofontól sikerül “megmenteni”, akkor már elérte a célját ez az írás. Hogy miért higgy nekem, vagy legalábbis gondolkodj el azon, amit írok? Nos, azért, mert a hivatásomnak egy része, éppen az ilyen pofonok feldolgozásában testesül meg. Tudom, hogy milyen lelki sebeket okoznak ezek a pofonok, amelyeket szerencsére nem lehetetlen feldolgozni, azonban nem is feltétlenül egyszerű, sajnos. Természetesen, ahogy említettem senki felett nem szándékom ítélkezni. Mélyen hiszem, hogy mindenki, a legjobb tudása szerint neveli a gyermekét. A gyereknevelés pedig azt gondolom nem is annyira egyszerű feladat. Tudom, hiszen én magam is gyakorló szülő vagyok, 3 fiú édesanyja. A férjemmel igyekszünk nagyon tudatosan nevelni a gyermekeinket, hiszem, hogy a tudatosság az, ami igazán tud nevelni, jó irányba terelni, nem pedig a pofonok… Azt is biztosan tudom, hogy Te is a legjobbat akarod a gyermekednek, éppen ezért is döntöttél úgy, hogy végigolvasod most ezt a posztot, amit előre is köszönök, mert egy kicsit hosszabbra sikerült, mint terveztem. Ez a poszt pedig segíteni fog a tudatosságod emelésében, ami hatással lesz a későbbi döntéseidre, azzal kapcsolatban, hogy adott esetben felemeled-e a kezed, vagy sem…

Én sosem ütöttem meg a gyermekeimet?

Az igazsághoz persze hozzátartozik az is, hogy őszintén megválaszoljam a fenti kérdést. Már csak azért is, mert tényleg nem szeretném, hogy bárki észosztásnak tekintse ezt az írást. Még egyszer szeretném határozottan leszögezni, hogy a célom nem az ítélkezés, sem az észosztás, sokkal inkább az elgondolkodtatás. No de, hogy válaszoljak a kérdésre: DE sajnos ütöttem már a gyermekeim fenekére… Nem vagyok rá büszke, egyáltalán nem. Arra mondjuk úgy, hogy azért büszke vagyok, hogy viszonylag kevésszer fordult ez elő. 2 kezemen meg tudom számolni, hogy a 13 év alatt, hányszor csaptam rá a 3 fiamra. De olyankor is tudtam, hogy nem az lett volna a megoldás… Tehát sajnos van, hogy elveszítem a türelmemet. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy amióta meditálok (6 éve), azóta sokkal de sokkal türelmesebb lettem a gyermekeimmel (is). Mindenesetre ezt tényleg fontosnak tartottam megosztani, hiszen önmagam előtt is csak így lehet hiteles ez az írás… No, de vágjunk is bele.

Egy jó nagy pofon megtanítaná

Sokakban élnek mai napig az ehhez hasonló tévhitek, hogy egy jó időben elcsattant atyai pofon többet ér, mint a könyörgés. Vagy, hogy egy jó nagy pofon megtanítaná neki, hogyan kell viselkedni. Nem beszélve arról, hogy “engem is vertek, mégis ember lett belőlem”, vagy hogy “én is kaptam pofonokat, meg is érdemeltem”… Itt muszáj megjegyeznem, hogy az, aki ezt az álláspontot képviseli, szerintem nem igazán élhet boldog, kiegyensúlyozott életet, hacsaknem komoly önismereti munka van a háta mögött.

Nos nézzük, hogy véleményem szerint mire is tanítja meg VALÓJÁBAN a gyermeket egy jó nagy pofon, ütés, de akár egy-egy legyintés is:

• Félelemre, szorongásra… A gyermeknek félni kell attól, hogy a tetteinek mi lesz a következménye. Ez akár felnőtt korában is folyamatos mérlegelésre készteti majd, hogy megtegye, ne tegye, hiszen a tudatalattijába bevésődött, hogy a tettei következményei adott esetben félelmetesek is lehetnek.
• Önszeretet hiányra… A gyermek egy-egy pofon után hajlamos levonni azt a következtetés, hogy ő bizony nem szerethető. Az önszeretet hiánya elsősorban a párkapcsolatban okozhat majd a későbbiekben problémát, de természetesen bármilyen más emberi kapcsolatban is gond lehet sajnos.
• Önbizalom hiányra… A gyermek nagyon hamar elhiszi azt is, hogy ő nem elég jó, nem felel meg, úgy ahogy van.  Az önbizalom hiány a gyermek életének minden területére kihathat, a tanulástól elkezdve a szociális készségeken keresztül, bármelyik életterületnél okozhat problémát. Természetesen, ha ezek a sebek nincsenek begyógyítva, akkor az a felnőtt korra is hatással van. Az önbizalom hiány problémát okozhat bármelyik életterületen, például a munkahelyen, párkapcsolatban, baráti kapcsolatokban, de még az anyagi helyzetben is. 
• Az önfelvállalás hiányára… A gyermek nagyon hamar rájön, hogy nem vállalhatja fel magát, ami önmaga megtagadását eredményezi. Könnyen lehet, hogy emiatt hazugságokba is keveredik, hiszen nem lát más módot, hogy megússza a verést, csak a füllentést. Ha valaki nem meri vállalni önmagát, az felnőtt korban is rengeteg problémát tud okozni, az adott életterületen, szerintem ezt nem is kell ragozni.
• Az érzelmek elfojtására… A gyerkőc arra is hamar rájön, hogy nem élheti meg az érzelmeit, azaz magába kell fojtani az érzelmeit. Hiszen, ha megéli, akkor jön a verés, vagy a pofon. Ezért inkább úgy dönt, hogy visszafojtja. Az érzelmek visszafojtása szintén számos problémát okozhat, többek közt szorongást, de akár depresszióhoz is vezethet a későbbiekben…

Valószínűleg lehetne még ezt ragozni, sokáig tudnám fejtegetni mindegyik pontot, és ha nagyon gondolkoznék, lehet, hogy még több pont is jutna eszembe. Azt gondolom azonban, hogy a lényeget így is sikerült összefoglalnom. 

Türelem és szeretet

Persze nehéz egy ellenkező gyermeknek türelmesen elmagyarázni, hogy amit szeretne, az most nem lehetséges. Én mégis arra biztatlak, hogy mielőtt felemelnéd a kezed, állj meg egy pillanatra és gondolkozz egy kicsit. Próbálj meg visszazökkenni a mostba, mérlegelni, de legfőképpen megérteni a gyermekedet. A gyermeked nem azért ellenkezik, mert ő rossz, legkevésbé sem azért, mert téged akar bosszantani. Egyszerűen így tudja csak jelezni, hogy most, neki nagyon nem jó valami. Te vagy a felnőtt, és Tőled várja, hogy megnyugtasd. Gondold csak el, hogy ha Te felnőttként adott esetben magadat sem tudod lenyugtatni, akkor miért várod el Tőle, hogy ő egyedül le tudjon nyugodni? Tulajdonképpen lehetséges, hogy Te magad sem vagy rá képes…. Mindenesetre az biztos, hogy neked kell megtanítanod, hogyan tud megnyugodni. Nyilvánvalóan ez a nehezebb út, hiszen ahhoz, hogy őt megtanítsd lenyugodni egy-egy hiszti alkalmával, előbb meg kell tanulnod saját magadat is lenyugtatni. Biztosan ismered Te is a mondást, hogy a gyermeked nem a tanácsodat, hanem a példádat követi… Hogy hogyan is tudod ezt kivitelezni? Nos, ez a poszt már így is túl hosszú, hogy ebbe belemenjek. Lehet, hogy majd erről is fogok írni valamikor a jövőben. Mindenesetre én úgy gondolom, hogy először is a saját elakadásaidat kell kioldanod ahhoz, hogy tudatosan, türelmesen tudj reagálni az ilyen helyzetekre, azaz saját magadat kell megismerned, hogy mire, hogyan, miért reagálsz. Úgyis mondhatnám, hogy az önismeret elengedhetetlen feltétele a Te boldogságodnak, csakúgy, mint a gyermekedének is. Azaz, ha Te jól vagy, a gyermeked is jól lesz.

Végezetül, egy igaz kis történet, a pofonokról, a mai fiatalokról és a tiszteletről

Hiszem tehát, hogy a pofon nem tanít se tiszteletre, se jólneveltségre. A pofon félelemre, szorongásra, rettegésre tanít. Nem olyan régen egy párbeszéd tanúja voltam. Két középkorú férfi arról tanakodott, hogy bezzeg ők mennyivel jobban tisztelték az ő szüleiket, mint a mi generációnk. Persze, kaptak egy két verést, de annak helye volt, azt ők megérdemelték. Nos, én nem akartam ezzel vitába szállni, mindössze egy kérdést tettem fel ezzel kapcsolatban. Azt mondtam, hogy tegyük fel, hogy ők jobban tisztelték a szüleiket…. Megkérdeztem az egyik férfitől, hogy szerinte az ő generációjuk (volt) őszintébb a szüleivel, vagy a mi generációnk (én 35 éves vagyok)? Ezen elgondolkozott, és természetesen a válasza az volt, hogy kétségtelenül a mi generációnk őszintébb. Ezek után kérdezem én, hogy régen az valóban tisztelet volt? Nem csak úgy gondoljuk, hogy az volt? Tényleg az a tisztelet, ha hazudnunk kell? Ha igen akkor, azt hiszem, én nem igazán akarok tisztelni senkit…

Ha tetszett ez a poszt arra kérlek, hogy oszd meg, hátha eléri célját és megment egy-egy gyermeket néhány pofontól…

Ha bármilyen kérdésed, észrevételed lenne, nyugodtan írd meg, nagyon szívesen venném 🙂 Ha pedig tetszett ez a poszt, kérlek nyomj egy tetsziket a Facebook oldalamra, a posztra, vagy mindkettőre 🙂