Annyira, de annyira kimondhatatlanul hálás, boldog és büszke vagyok!  A legkisebb fiam 5,5 éves, ma ment először oviba a karantén óta. Este ezt mesélte:

– Anya, sírtam a párnámba, amikor felébredtem, mert hiányoztál. Azt gondoltam, hogy addig meg nem nyugszom, amíg meg nem jössz. Aztán azt mondtam a Krampusznak, hogy ne csinálja ezt velem, ne csináljon könnyeket nekem, mert a Tündérke békává varázsolja…. Erre már megnyugodtam. Aztán még azt is mondtam magamnak, hogy anya közel van nagyon, nem itt, de otthon van a házunkban, nagyon közel. Ekkor már egyáltalán nem sírtam, szóltam, hogy kifújom az orrom, aztán szépen visszafeküdtem az ágyamba.

Könnyeket csalt a szemembe, annyira büszke voltam rá, hogy ilyen ügyesen megnyugtatta magát… A Krampusz és Tündérke módszerünket egyébként nagyon sokszor alkalmaztuk már. Hisztikre, mérgelődésekre találtam ki eredetileg (szerencsére arra már nem igen kell igénybe vennünk). Az elmúlt időszakban inkább feszültség oldására használtuk.

Legyen szép estéd!