A múlt hétvégét Szegeden töltöttük, ugyanis ott került megrendezésre az  evezős országos bajnokság. Nagyon vártuk már ezt az alkalmat. Máté, a középső fiam, iszonyatosan izgult a saját futama előtt. Igyekeztem megnyugtatni, de csak hellyel-közzel sikerült. Annyira izgult, hogy a futam előtt még hányt is… Sokat beszélgettünk, megállapítottuk, hogy semmi tétje nincs, semmivel nem másabb, mint a többi verseny, amin részt vett. Meditáltunk is egyet együtt. Én határozottan azt láttam meditációban, hogy ő lesz az első, 1 hajóhosszal, és ezt el is mondtam neki. Nem sokkal miután elmondtam, sóhajtott egy nagyot, és azt mondta, hogy mindegy, ha nem idén, akkor majd jövőre megnyeri, akkor már nem fog így izgulni. Ez a mondata nem igazán tetszett nekem, de nem tudtam mit mondjak, hiszen, én egészen biztos voltam benne, hogy meg tudná nyerni, de éreztem, hogy ebben a pillanatban ő ezt elengedte. Nem akartam nyomást helyezni rá, bár tudtam, hogy amit meditációban láttam az egy lehetséges kimenetele lett volna a versenynek… Mindenesetre megerősítettem benne, hogy semmi nem függ tőle, nyugodjon meg.

A futam kezdete előtt bő fél órával elindultunk, hogy hajóba szálljon. Igen ám, de itt kezdődött az első galiba. Nem volt meg a hajója. Kerestük-kerestük, de sehol sem találtuk. Mondanom sem kell nem kicsit voltunk feszültek. Persze az edzője sem volt épp nyugodt. Nagy nehezen kiderült mi van a hajóval, egy másik gyerek elvitte. Néhány percig úgy tűnt másik hajóban indul, de aztán végül épp visszaért a másik gyerek, így Máté beugrott a hajójába, és 14 perce maradt, hogy felevezzen 1000 méterre, amire jó esetben fél órát szoktak hagyni. 

Ezzel a kezdettel indult neki a futamnak, nem kicsit stresszes állapotban. 

Amikor már közeledtek, megdöbbenve láttam, hogy eléggé le van maradva. Azt gondoltam, hogy hát ennyi, dupla távot kellett eveznie, hiszen nem kényelmesen evezett fel. Gyakorlatilag negyedik helyen volt (a hatból), amikor a lelátó közelébe értek. Ekkor már finiselt ezerrel, és végül fantasztikus sebességgel második helyre hozta fel magát. Hihetetlen volt látni, milyen erőbedobással húz. Ekkor még azt gondoltam, hogy azért lett második, mert elfáradt, hogy rohamtempóban evezett felfelé is.

Amikor vége lett a futamnak és kikötött, odamentem hozzá, és mosolyova mondta, hogy:

– Anya, 1. lettem volna.

– Tudom! – válaszoltam mosolyogva, abban a hitben, hogy fáradt volt, és azért nem lett első. Ezután jött az igazi megdöbbenés számomra. Kiszállt, és elkezdte mesélni, mi is történt valójában. Elmondta, hogy kb. 200 méter után már éppen ő volt vezető pozícióban, amikor is hányingere volt, ezért menet közben hányt egyet, de ekkor még ment tovább. Ám ezután még mindig ott volt az inger, és ekkor már kénytelen volt megállni, hogy hányjon. Természetesen a mentők is ott voltak a közelben, de jelzett nekik, hogy nincs semmi gond. Az első helyről az utolsó előtti helyre csúszott emiatt. Ő, még ezután sem adta fel. Húzta, teljes erejéből evezett. Végül pedig, ahogy már említettem, ezüstérmet szerzett az országos bajnokságon. Azt gondolom nem sok gyereknek, de valószínűleg felnőttnek sem lett volna ilyen lélekjelenléte, hogy 2 hányás után így folytasson egy versenyt, és végül még a dobogón is ott álljon. Talán nem csoda, ha mi úgy vesszük, hogy bár hivatalosan nem, nekünk mégis ő lett az IGAZI BAJNOK. Kimondhatatlanul büszke vagyok a fiamra!

Az este folyamán persze sokat beszélgettünk a történtekről. Megkérdeztem Mátét, hogy mit döntött el, amikor ezt a bizonyos mondatot kimondta: “mindegy, ha nem idén, akkor majd jövőre megnyerem, akkor már nem fogok izgulni.” Ezt válaszolta: Azt, hogy inkább legyek második, csak ne izguljak ennyire. És természetesen onnantól nem izgult annyira, és bár torony magasan ő nyert volna, bevonzotta a második helyet. Nem véletlenül. Mindenesetre ez az ezüstérem emlékezetes lesz neki, azt hiszem még az unokái is hallani fognak róla.

Ilyen döntésekkel teremtjük meg a saját valóságunkat. Hiába vagyunk képesek az első helyre, ha nem hisszük el magunkról, hogy képesek vagyunk rá, akkor másodikak leszünk. Amivel persze nincs semmi gond 🙂 Hiszen erre a második helyre a fiam is és mi is, épp olyan büszkék vagyunk, mintha első lenne. Legközelebbre meg mindent megteszünk azért, hogy kioldjuk nála azt a stresszt, ami a verseny előtt dolgozott benne.