Segítsééég!!!! Nyakunkon a felvééételiiii!

Lelki előkészítő a felvételire

Idén nálunk is aktuális lett a felvételi, a legnagyobb fiam ugyanis nyolcadikos lett. Az eddigi tapasztalaink alapján úgy érzem, hogy muszáj írnom arról, hogy mennyire fontos lenne az előkészítők mellett, egyfajta mentális felkészítés is. A gyerekekben rengeteg feszültség gyülemlik fel a felvételivel kapcsolatban. Mindenhonnan csak azt hallják, hogy a felvételi az nehéz, ez egy kemény időszak, ezt a pár hónapot most meg kell húzni, stb… Természetesen nem azt szeretném sugallni, hogy a felvételire nem is kell készülni, csak azt, hogy nem biztos, hogy ekkora feszültséget kell rátenni a gyerekre.

Gondold csak el, hogy mennyivel jobb lenne, ha a gyereked azt hallgatná, hogy meg tudod csinálni, menni fog. Kell rá készülnöd, de Te képes vagy rá.  A tudatalattijába egyből ez kerülne, ezt hinné el, és amellett, hogy felkészül rá a gyakorlatban, lelkileg is magabiztosan indulna neki a nagy napnak.

Hogyan segítsd a lelki felkészítést?

Első és legfontosabb, hogy higgy benne!! Ha Te nem hiszel benne, akkor ő sem fog magában, ezt biztosra veheted!

Fontos, hogy beszélgessetek róla higgadtan. Hozzátok meg azt a döntést, hogy pontosan abba az iskolába fog bekerülni, ahol neki a legjobb lesz, minden szempontból. Sok gyerek tart attól is, hogy vajon eleget készül-e a felvételire. Döntsétek el azt is, hogy éppen annyit fog rá készülni, pont annyi feladatot fog megoldani, amennyi ahhoz kell, hogy abba az iskolába, ahol neki a legjobb lesz biztonsággal bekerüljön.

Beszélgessetek arról is, hogy mi van benne. Kérdezd meg, mit érez. Fél-e, stresszel-e rajta. Ha igen, akkor oldjátok a feszültséget. (Például ezzel a meditációval). Nagyon fontos, hogy hallgasd meg, hogy valójában mi van benne. Ne vádold, ne ítélkezz felette, egyszerűen csak hallgasd meg. Már ezzel rengeteget segítesz neki! Ne csak azt hangoztasd, hogy ülj le, és csinálj próba felvételit. Ha nagyon nem akar leülni, értsd meg az okát, beszéld meg vele. Ne cimkézd lustának. A tapasztalataim alapján ilyenkor a legtöbb esetben egyáltalán nem lustaságról van szó, sokkal inkább arról, hogy a gyerek nem érzi képesnek magát, hogy jól megírja a feladatsort, ezáltal nincs sikerélménye, nincs motivációja, hogy leüljön tanulni. Muszáj, hogy meg akard érteni, hogy valójaban mit érez a gyermeked, hogy aztán tudj neki segíteni!

Kulcsfontosságú az is, hogy magadban is oldd a feszültséget. Egészen biztos, hogy benned is van bőven. Ezt természetesen rárakod a gyerekre, aki ettől még feszültebb lesz. Úgyhogy tényleg nagyon nagy jelentősége van annak, hogy magadon is dolgozz!

A mi tapaztalataink ezidáig

A fiammal nyáron kezdtük a felkészülést, nem túl aktívan, de azért néhány feladatlapot megoldott. 26-27 pontosokat írt akkoriban, aztán egyre jobbakat. Szeptember közepén azt vettük észre, hogy megállt a fejlődés. Matekból 30-33 pontnál nem írt többet már egy ideje. Itt kezdtük el az önismereti oldásokat. Ahogy fent írtam, hogy magadban is oldd a feszültséget, én is azzal kezdtem. Magamban ránéztem, hogy miért zavar ez engem, és oldottam a bennem lévő blokkokat. Ezután a fiammal is megnéztük, hogy mi lehet az oka, hogy nem fejlődik. Nagyon hamar kiderült, hogy van egy olyan hiedelme (ami szerintem a legtöbb gyereknek van), hogy a felvételi nehéz. Na már most, ha azt hiszed el valamiről, hogy nehéz, akkor az nehéz is lesz! Gyorsan véghez vittünk egy oldást, elengedte ezt a hiedelmet, és másnaptól 35 pont körülieket írt matekból, magyarból még jobbakat.

Eltelt megint néhány hét. Továbbra is oldogatta meg a heti 2-4 feladatlapot. Matekból már minden egészen jól ment, kivéve a szöveges feladatokat. Az sehogy se ment. Arra jutottunk, hogy ezentúl nem egész feladatsorokat, hanem csak szövegeseket old majd meg. Így is lett. A fejlődés azonban elmaradt. Nem mentek a szövegesek, annak ellenére, hogy 2-3 hetet elég aktívan gyakorolt. Ezért a múlt héten újra arra jutottunk, hogy oldanunk kell, csak úgy tud tovább fejlődni. Kijött, hogy nincs kedve az egészhez. A szöveges feladatokkal kapcsolatos alsós élményei blokkolják azt, hogy ő egyáltalán hozzá tudjon kezdeni ezekhez a feladatokhoz. Meditáltunk rá, oldottuk a blokkokat. Ez alkalommal is magamban is megkerestem, hogy engem miért zavar, bennem mi van ezzel kapcsolatban. Kiderült, hogy bennem is van elakadás. Én azzal blokkoltam ezt az egészet, hogy minden alkalommal, amikor a fiam egy szöveges feladatnál elakadt, én is megpróbáltam megoldani őket, mert kiváncsi voltam, hogy sikerül-e. Nagyrészt én sem tudtam…. Ezáltal az volt bennem, hogy hogyan is várhatnám el a fiamtól, hogy ő megoldja, ha én sem tudom megoldani. Tudtam, hogy nekem is vele kell fejlődnöm, muszáj elérnem, hogy én is meg tudjam oldani a szöveges feladatokat. Ami ezután következett az számomra felért egy csodával 🙂 Gyakorlatilag az oldások után egyből, megnéztünk 2-3 szöveges feladatot, olyanokat, amiket azelőtt biztosan nem tudtam volna megoldani. Nekem már akkor sikerült azokat megoldani, a fiamnak akkor még “csak” egyet. Másnap viszont a fiam is óriásit fejlődött. 6 szöveges feladatot csinált meg, olyanokat, amikhez hozzá se tudod volna fogni azelőtt. Hatból kettőt maximum pontosra csinált meg, és a többinél is ért el részpontszámot. Tulajdonképpen nem egész 24 óra alatt többet fejlődött, mint előtte 2-3 hónap alatt. Azért, mert feloldottuk azt a lelki blokkot, ami eddig gátolta őt abban, hogy megoldja ezeket a feladatokat. Rengeteg ilyen csodát megéltem már, mégis szinte minden alkalommal rácsodálkozom, hogy tényleg ennyire egyszerű megoldani egy-egy problémát. Ez történt múlt hétvégén.

Azóta szöveges feladatokat gyakorolt többnyire, hogy még több sikerélménye legyen. Ma írt először egy matek feltvételit, 41 pontos lett. Borzasztó büszke vagyok rá. Tulajdonképpen most azt érzem, ha holnap lenne a felvételi, már akkor sem aggódnék. Na jó, egy kicsit 😀 De azt gondolom, hogy ennél többet, hogy mentálisan és gyakorlatban is készülünk rá, nem lehet, és nem is kell tenni érte. A többit már az Univerzum, a jó Isten, a sors, vagy hívjuk, ahogy akarjuk, intézi. Ha így nem oda veszik fel, ahova szeretné, akkor nem az az útja. Azt is elfogadjuk. Mindenesetre  bízom abban, hogy nyugodtan, minimális feszültséggel fog beülni a felvételire. Hiszek abban, hogy minden úgy fog történni, ahogy számára a legjobb lesz. Persze ezzel nem azt mondom, hogy bennünk már nem lesz feszültség, görcs a felvételivel kapcsolatban. Valószínűleg lesz. Viszont amint megjelenik, oldani fogjuk, ahogy eddig is tettük 😉

Mit is szeretnék üzenni ezzel a poszttal?

Azt, hogy a feladatsorok megoldása mellett, arra kérlek, hogy szánjatok időt arra is, hogy lelkileg felkészüljön a gyermeked. Segíts neki, oldjátok a feszültséget benne. Próbáld meg megérteni őt!  Hidd el, sokkal jobb felvételit fog írni januárban.

Ha bármi kérdésed van, keress bátran 😉 Legyen szép napod!

Félelmek oldása (nem csak) 6 évesen

Előzmények

Néhányszor már írtam róla, hogy a legkisebb fiammal is – aki most még ugyan 5 éves, de a héten lesz 6 – már elég nagy sikerrel alkalmazom a módszereimet. Hétvégén megnéztünk egy mesét, és bár mindig odafigyelünk, hogy maximum 6 karikásat válasszunk, így is előfordul sajnos, hogy fél egy-egy mese után. Ez történt most is. Alvás előtt mondta, hogy fél, a mesében szereplő gonosztól.

Az oldás

Ilyenkor általában hívjuk a Tündérkét, vagy átalakítjuk a gonoszt, mikor mire vagyunk ráhangolva… Azonban az elmúlt hetekben már egyszer-kétszer vele is alkalmaztam azt a technikát, amit a hozzám segítségért fordulókkal is mindig sikeresen alkalmazunk.

A módszer leírását ezen a linken is megtalálod, de itt is leírom, mit tettünk. Mondtam a kisfiamnak, hogy figyeljen a félelmére. Kértem, hogy keresse meg a testében, hogy hol érzi ezt a félelmet. A mellkasára mutatott. Mondtam neki, hogy kezdje el figyelni ezt a félelmet. Semmi mást ne csináljon, csak figyelje az érzést a mellkasában. Koncentráljon rá, hagyja, hogy ott legyen. Kb. 1 perc után kérdeztem tőle, hogy kisebb lett-e. Mondta, hogy igen, egy picit már kisebb. Utána folytattuk, mondogattam neki, hogy semmi másra ne figyeljen csak a félelmére, csak oda irányítsa a figyelmét. Kb. 2 perc elteltével meg is szűnt a félelme, teljesen eltűnt. Ezután szépen, nyugodtan elaludt, úgy, hogy egyszer sem említette azóta, hogy félne.

Hogy miért is osztom ezt meg

Azért, mert nap mint nap gyakorlom ezt a módszert. Alkalmazzuk mindhárom gyerekemmel, a férjemmel, a hozzám segítségért fordulókkal, és természetesen én magam is nagyon gyakran használom. Tudom, hogy mennyire hatékony! 3 PERC! Mindössze ennyit vett igénybe, hogy oldjuk a kisfiamban lévő feszültséget. Ez a 3 perc nem sokkal több, mint azt mondani, hogy ne félj, hiszen ez csak egy mese. Az a probléma azzal, hogy átbeszéljük, hogy ez csak egy mese, és ettől nem kell félni, hogy nem minden esetben nyugtatja meg a gyerkőcöt. Persze, ha megnyugtatja egy ilyen beszélgetés, akkor nyert ügyünk van, akkor nyilván nem kell ilyen módszert bevetni 🙂 Ha azonban még mindig fél, akkor arra kérlek, hogy ne legyints a félelmére, és ne is legyél türelmetlen. Azért kérem ezt, mert emlékszem régen, nem vagyok rá büszke, de el tudtam veszíteni a türelmemet tehetetlenségemben, hogy nem tudok a gyerekemnek megoldást nyújtani a félelmére…

Ez a módszer azért jó, mert ez valóban oldja a gyerkőcben lévő feszültséget, nem maradnak benne utána rossz érzések. Nem nyomja el magában a gyerkőc, hiszen elfogadja a saját érzelmeit. Ezzel a tudatos befelé figyeléssel szépen felszínre kerülnek a gyermek érzései, megengedi őket, hagyja, hogy átjárják őt, majd ezzel a megengedéssel, elfogadással gyönyörűen oldódik a feszültség.

Tehát, ha fél, szorong a gyermeked, jusson eszedbe ez a módszer, és használd, ezért osztottam meg 🙂 Ha van kedved Te is oszd meg a tapasztalatodat, nagyon szívesen venném 😉 Ha pedig kérdésed lenne, azt is írd meg bátran! Legyen szép napod!

Hazugságok fogságában – avagy önbecsapás mesterfokon

Te őszinte ember vagy?

Sokan erre a kérdésre rávágják (valószínűleg én is így tennék :-D), hogy persze, én mindig igazat mondok. De ha tudatosabban is átgondoljuk, akkor is biztosak vagyunk benne, hogy ez így van? Helga barátnőmmel a napokban beszélgettünk, a saját kis hazugságainkról. Milyen vicces, most, hogy belinkeltem, látom, hogy bár elég régen írt, az utolsó posztja neki is épp erről szólt. Az önbecsapásról, a saját magunknak felépített hazug kis világunkról. 

Miről is beszélek? Arról, hogy rengetegszer hazudunk. Méghozzá nem feltétlen másoknak (illetve, ha igen, annak is ugyanez a gyökere), hanem leginkább saját magunknak. Nem szeretném ezt bővebben kifejteni, most egyszerűen csak példákkal szeretném szemléltetni. Igyekszem jó sok példát felsorolni, részben olyanokat, amik eszembe jutnak, részben olyanokat, amikkel már találkoztam másoknál, de lesznek benne olyanok is, amiket már felismertem, hogy ezzel bizony én is becsaptam/becsapom magam. Ha magadra ismersz egy-egy példából, akkor gondolkodj egy picit, valójában miért is hazudsz annak a valakinek, akivel a legtöbb időt töltöd egész életedben 😉

Jöjjenek a példák

  • Hangoztatjuk, hogy milyen őszinték vagyunk, miközben (még, ha a tényekkel kapcsolatban igazat is mondunk), mint majd látni fogjuk, folyamatosan hazudunk, minimum magunknak!
  • Hangoztatjuk, hogy milyen jóindulatúak vagyunk, miközben hibáztatjuk magunkat, ha megbántottunk valakit. 
  • Hangoztatjuk, hogy jogunk van megmondani a véleményünket, miközben ostorozzuk magunkat, ha valóban megtettük azt.
  • Hangoztatjuk, hogy jogunk van a boldogsághoz, miközben nem hisszük el magunkról, hogy megérdemlünk egy boldog életet.
  • Hangoztatjuk, hogy nekünk van igazunk, miközben mi magunk is bizonytalanok vagyunk abban, hogy valóban így van-e.
  • Hangoztatjuk, hogy jogunk van cigizni, miközben lelkiismeretfurdalást érzünk dohányzás közben.
  • Hangoztajuk, hogy hiszünk Istenben, miközben mi magunk is bizonytalanok vagyunk Isten létezésében.
  • Hangoztajuk, hogy hiszünk a reinkarnációban, miközben szkeptikusak vagyunk az egésszel kapcsolatban.
  • Hangoztatjuk, hogy elfogadtuk a testünket, miközben a tükörben csalódottan szemléljük ráncainkat, hurkáinkat.
  • Hangoztatjuk, hogy megérdemelnénk egy normális párkapcsolatot, miközben nem hisszük el magunkról, hogy valóban így van ez.
  • Hangoztatjuk, hogy jó szülők vagyunk, miközben napi szinten megkérdőjelezzük magunkban, hogy elég jól neveljük-e a gyermekeinket.
  • Hangoztatjuk, hogy jó nagyszülők vagyunk, miközben nem hisszük el magunkról, hogy ez így van.
  • Hangoztatjuk, hogy a pénz nem akadály, miközben félünk, hogy miből fogjuk kifizetni a jövő havi törlesztőrészletet.
  • Hangoztatjuk, hogy nem félünk a koronavírustól, miközben van egy részünk, ami valójában retteg a vírustól.
  • Hangoztatjuk, hogy jól vagyunk, miközben ramatyul érezzük magunkat.
  • Hangoztatjuk, hogy nem félünk a haláltól, miközben borzongunk tőle.
  • Hangoztatjuk, hogy nem vagyunk rasszisták, miközben összeszorul a gyomrunk, ha a nyolckerben este kell sétálgatnunk.
  • Hangoztatjuk, hogy környezettudatosak vagyunk, miközben a fogyasztói szokásainkon nem vagyunk hajlandóak változtatni.
  • Hangoztatjuk, hogy jogunk van édességet enni, miközben bűntudatunk van, amikor édességet eszünk.
  • Hangoztatjuk, hogy “én normális vagyok”, miközben UFO-nak érezzük magunkat.
  • Hangoztatjuk, hogy mennyire jó munkaerők vagyunk, miközben folyamatosan kételkedünk abban, hogy elég jól végezzük-e a munkánkat.
  • Hangoztatjuk, hogy a politika miatt szörnyű az életünk, miközben mélyen belül tudjuk, hogy ez egyáltalán nem így van.
  • Hangoztatjuk, hogy mennyire szeretnénk gazdagok lenni, miközben nem akarunk gazdagok lenni, hiszen minden gazdag önző és rosszindulatú.
  • Hangoztatjuk, hogy ez a kis csoki nem árt meg, miközben bűntudatunk van, hogy megettük.
  • Hangoztatjuk, hogy én mindent megadok a páromnak, miközben nem érezzük magunkat eléj jó feleségnek/férjnek.
  • Hangoztatjuk, hogy imádjuk a munkánkat, miközben már a váltáson gondolkodunk.
  • Hangoztatjuk, hogy egészségesek vagyunk, miközben tele vagyunk egészségügyi problémával.
  • Hangoztatjuk, hogy alig eszem, mégis hízok, miközben titokban elmajszoljuk a tábla csokikat.
  • Hangoztatjuk, hogy boldog párkapcsolatban élünk, miközben a feszültség mindennapos a házunkban.
  • Hangoztatjuk, hogy nincs szükségünk párkapcsolatra, miközben irtó magányosnak érezzük magunkat.
  • Hangoztatjuk, hogy milyen erősek vagyunk, miközben gyengének érezzük magunkat.
  • Hangoztatjuk, hogy mennyire csodálatos családunk van, miközben a kamasz gyerekeinkkel teljesen eszközetelennek érezzük magunkat.
  • Hangoztatjuk, hogy nárcisztikus a párunk, miközben magunkat érezzük felelősnek a párkapcsolatunk megromlásáért.
  • Hangoztatjuk, hogy mi nem vagyunk irigyek, miközben irigykedve görgetjük a Facebookot, meglesve a (LÁTSZÓLAG) sikeresebbnél sikeresebb és boldogabbnál is boldogabb ismerőseinket.
  • Hangoztatjuk, hogy nem érdekel mások véleménye, miközben befeszülünk, ha valaki kritikát fogalmaz meg velünk kapcsolatban.
  • Hangoztatjuk, hogy fantasztikus a szexuális életünk, miközben alig szexelünk.
  • Hangoztatjuk, hogy orgazmusunk van, miközben abban sem vagyunk biztosak, hogy képesek vagyunk-e az orgazmusra.
  • Hangoztatjuk, hogy nem vagyunk alkohol függők, miközben minden egyes nap muszáj valamit innunk.
  • Hangoztatjuk, hogy nekünk ez úgysem sikerülhet, miközben számtalan más, hasonló képességekkel rendelkező embernek is sikerült már.
  • Hangoztatjuk, hogy szörnyű párkapcsolatban élünk, miközben egy részünk ragaszkodik a párunkhoz.
  • Hangoztatjuk, hogy nem vagyunk elég tehetségesek, miközben nagyon mélyen legbelül valami azt súgja, hogy van bennünk valami különleges.
  • Hangoztatjuk, hogy nem akarunk megfelelni mások elvárásainak, miközben minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy mindenkinek megfeleljünk.
  • Hangoztatjuk, hogy én elfogadom magam, úgy ahogy vagyok, miközben rengetegszer hibáztatjuk magunkat azért, amilyenek vagyunk.

Az önbizalomhiány

Az utolsó példa azt hiszem az összeset magában foglalja. Gondolatainkban nem tartjuk magunkat elég jónak, elég okosnak, elég szépnek, stb, stb… Ezért is gondolom úgy többek között, hogy az önelfogadás az nem egy állapot, nem létezik, nincs olyan, hogy én elfogadom magam úgy, ahogy vagyok. Az önelfogadás egy folyamat, egy véget nem érő csodálatos utazás, amiért érdemes minden egyes nap tenni.

Rengeteg oka lehet annak, hogy hazudunk magunknak. Általánosságban talán elmondható, hogy így védekezünk. Védelmi falakat húzunk magunk köré, amiken úgy gondoljuk, hogy a fájdalmak majd nem hatolnak át. Persze ez is hatalmas önbecsapás, hiszen a fájdalmaink így is, úgy is megtalálnak minket. Jobban tesszük, ha az építkezés helyett, lebontogatjuk ezeket a falakat. Önmagunk elől ugyanis, csak egy ideig rejtőzhetünk el. A falak lebontása pedig hihetetlen erővel tölt majd fel.

Ha nagyon hangoztatunk valamit…

Nyilván a példák néhol túloznak. Nem feltétlenül hangoztatjuk, lehet, hogy csak egyszer-kétszer megemlítjük. Az is lehet, hogy ki sem mondjuk, csak egy olyan szerepet veszünk fel, amiből úgy fest, mintha valamilyenek lennénk. Ezzel megnyugtatva magunkat, hogy tulajdonképpen nem is hazudtunk. Azonban, ha mégis nagyon hangoztatunk valamit, ha nagyon ragaszkodunk egyfajta igazsághoz, akkor az általában elég gyanús. Érdemes megvizsgálnunk, hogy miért hangoztatjuk olyan fennhangon? Hangoztatjuk, vagy inkább bizonygatjuk? Tulajdonképpen kit is akarunk meggyőzni? Természetesen általában saját magunkat…. Magunkat győzködjük, olyannyira, hogy sokszor sikerül is elhinni a saját, szépen felépített kis “hazugságainkat”.

Mi ezzel a gond?

Tömören összefoglalva ezeket a hazugságokat azért érdemes rendbe tenned magadban, mert gátol abban, hogy igazán boldog, szabad és kiegyensúlyozott legyen az életed. Ezekkel az önbecsapásokkal Te veszíted a legtöbbet.

Mit tegyél?

Először is nézz szembe saját magaddal. Legyél teljesen őszinte magadhoz. Tudatosítsd, hogy mi az, amivel becsapod magad. Természetesen ez nem úgy működik, hogy most elhatározom, hogy mától őszinte vagyok magammal… Ez is egy fejlődési folyamat. Ha már van egy törekvés benned arra, hogy megismerd magad, az már fél siker.

A másik fontos dolog, hogy meditálj. A tudatalatti blokkjaidat ugyanis az tisztítja a leghatékonyabban. Persze, ha ismersz, akkor ezen már meg se lepődsz 😀

És Te mit bizonygatsz a világnak, de leginkább magadnak? Igazán kiváncsi lennék!

Egy nem mindennapi ezüstérem az országos bajnokságon

A múlt hétvégét Szegeden töltöttük, ugyanis ott került megrendezésre az  evezős országos bajnokság. Nagyon vártuk már ezt az alkalmat. Máté, a középső fiam, iszonyatosan izgult a saját futama előtt. Igyekeztem megnyugtatni, de csak hellyel-közzel sikerült. Annyira izgult, hogy a futam előtt még hányt is… Sokat beszélgettünk, megállapítottuk, hogy semmi tétje nincs, semmivel nem másabb, mint a többi verseny, amin részt vett. Meditáltunk is egyet együtt. Én határozottan azt láttam meditációban, hogy ő lesz az első, 1 hajóhosszal, és ezt el is mondtam neki. Nem sokkal miután elmondtam, sóhajtott egy nagyot, és azt mondta, hogy mindegy, ha nem idén, akkor majd jövőre megnyeri, akkor már nem fog így izgulni. Ez a mondata nem igazán tetszett nekem, de nem tudtam mit mondjak, hiszen, én egészen biztos voltam benne, hogy meg tudná nyerni, de éreztem, hogy ebben a pillanatban ő ezt elengedte. Nem akartam nyomást helyezni rá, bár tudtam, hogy amit meditációban láttam az egy lehetséges kimenetele lett volna a versenynek… Mindenesetre megerősítettem benne, hogy semmi nem függ tőle, nyugodjon meg.

A futam kezdete előtt bő fél órával elindultunk, hogy hajóba szálljon. Igen ám, de itt kezdődött az első galiba. Nem volt meg a hajója. Kerestük-kerestük, de sehol sem találtuk. Mondanom sem kell nem kicsit voltunk feszültek. Persze az edzője sem volt épp nyugodt. Nagy nehezen kiderült mi van a hajóval, egy másik gyerek elvitte. Néhány percig úgy tűnt másik hajóban indul, de aztán végül épp visszaért a másik gyerek, így Máté beugrott a hajójába, és 14 perce maradt, hogy felevezzen 1000 méterre, amire jó esetben fél órát szoktak hagyni. 

Ezzel a kezdettel indult neki a futamnak, nem kicsit stresszes állapotban. 

Amikor már közeledtek, megdöbbenve láttam, hogy eléggé le van maradva. Azt gondoltam, hogy hát ennyi, dupla távot kellett eveznie, hiszen nem kényelmesen evezett fel. Gyakorlatilag negyedik helyen volt (a hatból), amikor a lelátó közelébe értek. Ekkor már finiselt ezerrel, és végül fantasztikus sebességgel második helyre hozta fel magát. Hihetetlen volt látni, milyen erőbedobással húz. Ekkor még azt gondoltam, hogy azért lett második, mert elfáradt, hogy rohamtempóban evezett felfelé is.

Amikor vége lett a futamnak és kikötött, odamentem hozzá, és mosolyova mondta, hogy:

– Anya, 1. lettem volna.

– Tudom! – válaszoltam mosolyogva, abban a hitben, hogy fáradt volt, és azért nem lett első. Ezután jött az igazi megdöbbenés számomra. Kiszállt, és elkezdte mesélni, mi is történt valójában. Elmondta, hogy kb. 200 méter után már éppen ő volt vezető pozícióban, amikor is hányingere volt, ezért menet közben hányt egyet, de ekkor még ment tovább. Ám ezután még mindig ott volt az inger, és ekkor már kénytelen volt megállni, hogy hányjon. Természetesen a mentők is ott voltak a közelben, de jelzett nekik, hogy nincs semmi gond. Az első helyről az utolsó előtti helyre csúszott emiatt. Ő, még ezután sem adta fel. Húzta, teljes erejéből evezett. Végül pedig, ahogy már említettem, ezüstérmet szerzett az országos bajnokságon. Azt gondolom nem sok gyereknek, de valószínűleg felnőttnek sem lett volna ilyen lélekjelenléte, hogy 2 hányás után így folytasson egy versenyt, és végül még a dobogón is ott álljon. Talán nem csoda, ha mi úgy vesszük, hogy bár hivatalosan nem, nekünk mégis ő lett az IGAZI BAJNOK. Kimondhatatlanul büszke vagyok a fiamra!

Az este folyamán persze sokat beszélgettünk a történtekről. Megkérdeztem Mátét, hogy mit döntött el, amikor ezt a bizonyos mondatot kimondta: “mindegy, ha nem idén, akkor majd jövőre megnyerem, akkor már nem fogok izgulni.” Ezt válaszolta: Azt, hogy inkább legyek második, csak ne izguljak ennyire. És természetesen onnantól nem izgult annyira, és bár torony magasan ő nyert volna, bevonzotta a második helyet. Nem véletlenül. Mindenesetre ez az ezüstérem emlékezetes lesz neki, azt hiszem még az unokái is hallani fognak róla.

Ilyen döntésekkel teremtjük meg a saját valóságunkat. Hiába vagyunk képesek az első helyre, ha nem hisszük el magunkról, hogy képesek vagyunk rá, akkor másodikak leszünk. Amivel persze nincs semmi gond 🙂 Hiszen erre a második helyre a fiam is és mi is, épp olyan büszkék vagyunk, mintha első lenne. Legközelebbre meg mindent megteszünk azért, hogy kioldjuk nála azt a stresszt, ami a verseny előtt dolgozott benne. 

A Tündérke és a Krampusz – avagy félelmek oldása, hiszti kezelése tudatosan 4-6 éves korban

A módszer

A legutóbbi posztomban írtam arról, hogy az 5,5 éves kisfiam, hogyan nyugtatta meg magát a Tündérkével és a Krampusszal, amikor szomorú lett.  Most leírom ezt a módszert, amit kb. 1-1,5 éve találtam ki, és nálunk, amint ez a posztból is kiderül nagyon bevált 🙂

Eredetileg hisztik kezelésére “fejlesztettem” ki, de kicsit módosítgatva most már inkább feszültség oldására használjuk. Hogy miért is jó tudatosan, ilyen módszerekkel kezelni a hisztit, feszültséget, arról itt írok bővebben.

A Tündérke és a Krampusz

Amikor a gyerkőc belekerül egy negatív spirálba, akkor vedd elő a két kezed. Az egyik kezed testesítse meg a Tündérkét, a másik kezed pedig a Krampuszt. Mondd el a gyerkőcnek, hogy nézd, itt van a Tündérke, itt pedig a Krampusz. Valószínűleg azért dühös a gyerkőc, mert nem úgy történik valami, ahogyan azt ő szeretné. Az a lényeg, hogy a Tündérkés kezeddel (én el is szoktam változtatni a hangom) kezdd el megnyugtatni őt, elismerve és elfogadva az érzelmeit. Mondd el neki a Tündérke nevében, hogy megérted, hogy most nagyon rossz neki, megérted, hogy dühös, de vannak dolgok, amiket sajnos nem lehet, VAGY  biztosan van valami megoldás erre a helyzetre, csak meg kell nyugodni előbb. A Krampuszos kezeddel pedig (szintén elváltoztatott hangon) kezdd el őt bátorítani a hisztire! Mondd neki a Krampusz nevében, hogy nem, nem igazad van, hisztivel fogod elérni azt, amit akarsz. Persze ne sokáig, jöjjön hamar a Tündérke, és erősítse meg a gyerkőcöt, például így: tudom, hogy érzed, hogy most inkább meg kellene nyugodnod, és utána átbeszélni ezt az egészet anyával és apával. Tudom, hogy érzed, hogy a hiszti nem visz előre. Igen, most rossz, de itt vagyok veled, és segítek megnyugodni. Bújj egy kicsit anyához, megnyugszol, megszeretgetitek egymást és átbeszélitek, megkeresitek a megoldást. Krampusz, te pedig légy szíves menj el, te is nagyon jól tudod, hogy így nem lehet megoldani a problémákat. Erre jön a Krampusz, legyintve a Tündérkére, dehogyisnem, igenis, hogy a hiszti visz előre. Igenis, hogy így kell viselkedni, csináld csak. Átveszi a szót újra a Tündérke, tudom, hogy érzed, hogy nem így kell viselkedni, nem ez a módja, tudom, hogy te is inkább meg szeretnél már nyugodni, mert ez neked sem jó, Krampusz, tudom, hogy te is tudod… És így tovább… Ezt a kis párbeszédet kell addig türelmesen folytatni, amíg a Tündérke “nyer”. Nálunk mindig, viszonylag hamar, a Tündérke győzött, a Krampusz pedig elkullogott, félig szomorúan, félig elismerve, hogy tulajdonképpen igaza van a Tündérkének, meg a gyerkőcnek. A “bábozások” ideje, minden alkalommal egyre rövidült, mert a kisfiam nagyon megszerette a Tündérkét, így mindig azt akarta, hogy ő “nyerjen”.

Feszültség oldása

Feszültség oldására – legyen az félelem, szomorúság, vagy bármi, ami rossz a gyerkőcnek –  kicsit módosítottunk a módszeren (bár Dani ezt használta a szomorúságára). A Krampuszt kivettük a történetből, helyette a gyerkőcnek kell megfogalmazni, hogy mi van benne pontosan. A Tündérke viszont megmaradt, általában ő hozza a megoldást. Egy példát egy ilyen oldásunkról ebben a posztban olvashatsz.

Ha bármi kérdésed van, írj bátran 😉

Ha tetszett ez a poszt, kérlek nyomj egy tetsziket a Facebook oldalamra, a posztra, vagy mindkettőre 🙂

Ezzel a technikával könnyedén oldhatod a feszültséget

Egy nagyon egyszerű, de annál hatékonyabb feszültségoldó meditációt szeretnék megosztani most. Bármikor alkalmazhatod, ha ideges vagy, feszült vagy, szorongsz, vagy félsz… 1-2 évvel ezelőtt jött le nekem ez a “módszer”, meditáció közben. Rendkívül hatásos, nagyon sokszor alkalmazom ezt a meditációt magamon, és a hozzám segítségért fordulókon egyaránt.

Mint minden meditációhoz, fontos, hogy mindenek előtt kényelmesen, nyugiban helyezkedj el. Ha ezzel megvagy, akkor ráhangolódásképp figyelj kicsit a légzésedre. Semmi mást ne csinálj, csak figyeld 1-2 percig, a légzésedet. Ha közben elterelődik a figyelmed, akkor sincs semmi gond, amint észreveszed, egyszerűen csak tereld vissza a figyelmedet a légzésedre 😉

Ezek után hívd elő magadban a feszültséget. Gondolj rá, és közben figyeld meg a tested, hogy egészen pontosan hol érzed ezt a feszültséget. A gyomrodban, mellkasodban, a fejedben? Vagy máshol? Koncentrálj az érzésre, engedd, hogy ott legyen. Ne küzdj ellene, csak figyeld és hagyd, hogy ott legyen. Semmi mást ne csinálj, csak és kizárólag figyeld! Ha kitartóan figyeled (általában elég 1-2 perc), akkor azt fogod észre venni, hogy az érzés, szépen el kezd csökkenni. A feszültség, ami benned volt enyhülni kezd. Ne hagyd abba a figyelést, koncentrálj továbbra is rá, egészen addig, amíg el nem tűnik teljesen a rossz érzés a testedből. Ez általában nem vesz igénybe több időt 5-10 percnél. Ha úgy érzed, hogy teljesen eltűnt, ha már nem tudod előhívni az érzést, akkor figyelj újra picit a légzésedre, majd szépen lassan, ahogy jól esik, nyisd ki a szemed.

Ilyen egyszerűen oldhatod a benned felgyülemlett feszültséget. Ez nem csak azért jó, mert sokkal jobb érzésed lesz utána, hanem azért is mert ez a valós, tudatos elfogadás. Ez az, amikor elfogadod, az érzéseidet, nem pedig elnyomod, elásod magadban.

Sokan úgy gondolják, hogy a tudatosság, önismeret, spiritualitás, pozitív gondolkodás lényege az, hogy mindig pozitív vagy, állandóan mosolyogsz, nincsenek problémáid, nem vagy feszült soha. Azt gondolom, amíg emberek vagyunk, nem pedig gépek, addig vannak érzelmeink, ugyanúgy negatívak is, mint ahogy sok-sok pozitív is. Az önismeret egyik fő célja éppen az, hogy felfedezd és elfogadd a negatív érzelmeidet is. Ha megtanulod kezelni ezeket a negatív érzelmeket, akkor pedig azt éred el, hogy többé nem tekintesz áldozatként magadra, hiszen tudod, hogy hatással vagy a saját életedre! Ezáltal egyre jobb és jobb életet teremtesz magadnak, de ez már egy másik téma….

Ui. Ha tetszett ez a poszt, kérlek nyomj egy tetsziket a Facebook oldalamra, a posztra, vagy mindkettőre 🙂 Ha pedig bármilyen kérdésed, észrevételed lenne, nyugodtan írd meg azt is, nagyon szívesen venném 🙂 Legyen szép napod!

 

 

Ezekre a kérdésekre válaszolj, ha problémád van!

Mi a problémád?

Ne olvass tovább, fogalmazd meg a problémádat 1-2 mondatban.

Kész?

Biztos?

Most már olvashatsz tovább 😉

Mit szeretnél a problémád helyett? Mi a célod?

Ne olvass tovább, gondold át alaposan, mi az, amit valójában szeretnél a probléma helyett!

Tudod mit szeretnél?

Biztos?

Akkor olvass tovább 😉

Mi az, ami valójában megállít abban, hogy elérd ezt a célt?

Nézz magadba! Mi akadályoz meg a célod elérésében?

Megvan?

Remélem tényleg!

Mi az az egy, vagy két dolog, amit azonnal megtehetsz, hogy elérd ezt a célt?

Gondold át, biztos van néhány dolog, amit tehetsz az ügy érdekében már ma, vagy holnap.

Megvan? Lehet, le kellene írnod 🙂

Ezek azok a kérdések, amiket egészen biztosan felteszek a problémával hozzám fordulóknak. Nagyon sokszor ugyanis, annyira csak a nehézségekre összpontosítunk, hogy hajlamosak vagyunk benne ragadni a problémában. Sokszor felejtjük el meghatározni a célt, az meg végképp nem jut eszünkbe, hogy megtervezzük a célhoz vezető utat. Általában a célkitűzés az első lépés ahhoz, hogy teljesüljenek a vágyaink. A célkitűzés pedig néhány ennyire egyszerű kérdéssel kezdődik 🙂

Te mit szeretnél a problémád helyett?

 

Ha tetszett ez a poszt, kérlek nyomj egy tetsziket a Facebook oldalamra, a posztra, vagy mindkettőre 🙂

 

 

 

A tudatos elfogadás paradoxonja

Az elfogadás

Bizonyára Te is többször hallottad már, hogy fogadd el, ami van. Fogadd el önmagad, fogadd el a problémádat, fogadd el a párodat olyannak, amilyen, fogadd el a gyermekedet, fogadd el, hogy nincs elég pénzed, egyszóval fogadj el mindent és mindenkit olyannak, amilyen. Azt gondolom, hogy ezzel így, ebben a formában nehéz bármit is kezdeni. Én legalábbis, 8 évvel ezelőtt nem igazán tudtam mit kezdeni, ezekkel a számomra akkor még üres frázisokkal…. Ami, persze nem jelenti azt, hogy valóban üres frázisok. Csak nekem számítottak akkoriban annak. Ha Te hasonlóképpen vagy most ezzel, akkor olvass tovább 🙂

Miért fogadj el mindent, úgy, ahogy van? Avagy az elfogadás paradoxonja

Mi célból akarhat bárki elfogadni egy olyan helyzetet, amit nem szeret? Miért is fogadná el, hogy úgy éljen, ahogy nem szeret? Nos, pontosan itt jön a paradoxon. Azt gondolom, hogy azért is fontos erről beszélni, mert sokan másképpen értelmezik az elfogadást, mint ahogyan valójában kéne. Én legalábbis 8 éve biztos, hogy valami ilyesmit gondoltam volna, ha azt mondják nekem, hogy fogadjak el egy olyan helyzetet, amit nem szeretek: törődjek bele, hogy az úgy van, fogadjam el, úgysem tudok rajta változtatni…

A VALÓS, tudatos elfogadásnak azonban éppen ez a paradoxonja. Ha egy problémát VALÓBAN, tudatosan elfogadsz az életedben, akkor az a probléma meg fog szűnni. (Majd lentebb látni fogod, hogy valójában nem is a problémát kell elfogadni, de most az egyszerűség kedvéért így írom!) Azt szoktam mondani, hogy általában 2 lehetőség van. A probléma vagy megszűnik a valóságban is, vagy már nem fog zavarni az az adott probléma, ami szintén azt hozza magával, hogy tulajdonképpen a probléma maga megszűnik létezni. Tehát az elfogadás paradoxonja: ne azért fogadd el a problémát, hogy az örökre úgy maradjon, hanem éppen azért, hogy a probléma megszűnjön… Az elfogadás tehát nem beletörődést jelent az adott állapotba. Az elfogadás éppen azért szükséges, hogy a problémád megszűnjön. Azért így másképp állnál az elfogadáshoz, nem? Ha azért kell elfogadni a problémát, hogy az megszűnjön, azért az elég motiváló, igaz?

Elfogadás, vagy elnyomás?

Igen ám, de ez felvet egy másik kérdést is. Méghozzá azt, hogy hogyan kell elfogadni? Hiszen tényleg nagyon sok embertől hallottam már, ahogy azt mondja, hogy ez van, el kell fogadni. Általában ilyenkor a beletörődést hallom a hangjukon, nem pedig a hitet, hogy a helyzetük megváltozhat. Ez pedig egy nagy tévhit, hogy ez valóban, elfogadás. Ebben az esetben tulajdonképpen a probléma elfogadásáról van szó, nem pedig tudatos elfogadásról. Azaz ilyenkor nem elfogadásról, hanem az érzelmeink elnyomásáról beszélünk. Hiszen nyilvánvaló, ha valaki nem szeret egy helyzetet, mégis beletörődik, akkor a saját érzelmeit ássa el. Ez nem elfogadás, hanem az érzelmeink figyelmen kívül hagyása, vagyis a probléma elfogadása. Ezzel tulajdonképpen a problémát mi magunk tartjuk fent, hiszen elfogadtuk, hogy ez az életünk része. Hiszen, ha tudatos, vagy spirituális értelemben vett elfogadásról beszélünk, akkor hidd el, a problémád meg fog szűnni! 🥰 Na, most figyelj, mert most jön a kulcsa az egésznek, amit sokan félreértelmeznek! Nem a helyzetet kell elfogadnunk, hanem a helyzet iránt érzett érzelmeinket. Nem a problémát kell elfogadnunk, hanem az érzéseinket, amiket adott probléma miatt érzünk. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy a problémával szemben érzett ellenállásodat kell elfogadnod, ahhoz hogy a problémád megszűnjön. Óriási különbség… A helyzet elfogadásával ugyanis az érzelmeinkről nem veszünk tudomást, pedig éppen ez a lényege az önismeretnek, a tudatosságnak! Felfedezni, mit miért érzünk, mi van bennünk, kik vagyunk mi igazán, legbelül 😇

Hogyan fogadd el?

Azt ebben a videóban fejtem ki 😉

Ne kifogást gyárts! Meditálj :)

Miért meditálj?

Ma már rengeteg kutatás bizonyítja a meditáció áldásos hatásait. Akármilyen szemszögből is nézzük, az tény, hogy ha rendszeresen meditálsz, akkor boldogabb, egészségesebb, kiegyensúlyozottabb lesz az életed. Elég ha egy google keresést indítasz a témában, és meg fogod látni, mennyi, de mennyi pozitív hozadéka van a meditációnak. Az én életembe is rengeteg csodás változást hozott a meditálás, itt írtam is egy posztot erről. Tömören összefoglalva a választ tehát, azért meditálj, mert kiegyensúlyozottabb életed lesz tőle, sokkal könnyebben fogod kezelni a problémáidat, boldogabban, szabadabban fogod megélni az életed. Szerintem ezek elég nyomós érvek amellett, hogy el kezdj meditálni, még ma 🙂

Ne gyárts kifogást!

Amikor azt javaslom valakinek (ami bevallom elég gyakran előfordul), hogy meditáljon, legtöbbször azt a kifogást hallom, hogy én képtelen vagyok meditálni…. Na ez az, ami tényleg csak egy kifogás, semmi más. Ugyanis, most szeretnélek megnyugtatni. Mindenki képes a meditációra. Nincs olyan, aki nem tud meditálni. Ha Te mégis így gondolod, akkor a fejedben egy nagyon torz kép van a meditációval kapcsoaltban. A meditáció ugyanis nem arról szól, hogy kiürítjük az elménket, és keresve sem találunk benne gondolatot. Nem, egyáltalán nem ez a meditáció. A cél valóban LEHET az, hogy majd elérj egy ilyen állapotot, amikor is, már le tudod csendesíteni az elmédet, a gondolataidat. DE, ez magától meg fog történni. Ez nem a meditáció lényege, hanem a rendszeres meditáció egyik hozadéka lesz. Nyilvánvaló, hogy az állandó zajban, amiben élünk, elsőre nem megy az, hogy teljesen elcsendesítsük a gondolatainkat. Valószínűleg másodikra sem. De még egyszer mondom, nem ez a lényeg. A lényeg, hogy befelé figyelj, ne kifelé. Hogy egy valamire irányítsd a figyelmedet, ne száz felé.

Csekkold le, hogy tudsz-e meditálni!

Íme egy aprócska feladat, hogy ellenőrizd, hogy képes vagy-e a meditációra… Irányítsd a figyelmedet 5 másodpercre a légzésedre, gyertyafényre, vagy egy célra, amit el szeretnél érni. 5 másodpercre! Sikerült? Nos, akkor képes vagy meditálni is 🙂

Mi történik 5 másodperc után?

Nos, nyilván nem az a cél, hogy mindössze 5 másodpercet meditálj. Ha kezdő meditáló vagy, akkor azt szoktam javasolni, hogy szánj rá, naponta 5-10 percet. Na de, akkor miért írtam az előbb 5 másodpercet? Nos azért, mert a lényeg, hogy egy dologra fókuszálj (legyen az egy vezetett meditáció, egy gyertya lángja, a célod vizualizálása, egy mantra, vagy bármi) 5-10 percen keresztül. Ha közben elterelődik a figyelmed – nagy valószínűség szerint el fog, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy Te nem tudsz meditálni, ez teljesen normális – akkor, amint észreveszed, egyszerűen csak tereld vissza a figyelmedet az adott meditációra. Ez az igazi lényege a meditációnak. Az irányított figyelem. A fókusz.

Kezdd el már ma!

Tehát ne gyárts kifogásokat, igazából már jó lett volna, ha tegnap el kezdted volna 😀 Többféle meditáció közül is választhatsz, a lényeg, hogy megtaláld, hogy Neked melyik tetszik a legjobban. Ez azért fontos, mert akkor fogsz kitartóan, rendszeresen meditálni.

 

Ha tetszett ez a poszt, kérlek nyomj egy tetsziket a Facebook oldalamra, a posztra, vagy mindkettőre 🙂 Ha pedig bármilyen kérdésed, észrevételed lenne, nyugodtan írd meg azt is, nagyon szívesen venném 🙂

 

 

Létezik nevelő célzatú pofon?

Te melyik táborba tartozol?

Ha azon szülők táborába tartozol, akik szerint a testi fenyítés (mindegy, hogy pofonról, elfenekelésről, vagy csak egy kisebb legyintésről beszélünk) rendben van, mint nevelési eszköz, akkor szeretnélek megkérni, hogy olvasd figyelmesen végig ezt a bejegyzést 😉 Ha pedig azon szülők táborát erősíted, akik ugyan ellenzik ezt a fajta nevelés módot, mégis néha eszköztelennek érzik magukat, amikor a gyermekük kibillen az egyensúlyából, és néha még önmaguk is megkérdőjelezik, hogy nem kellene-e az előző táborba átállni, akkor Téged is arra szeretnélek kérni, hogy olvasd el ezt a posztot nagyon figyelmesen 🙂 Ha pedig teljes bizonyossággal tudod, hogy a testi fenyítés leginkább tilos a gyereknevelésben, akkor elolvasás után ne felejtsd el megosztani ezt a bejegyzést 🙂

A posztom célja

Félreértés ne essék, senkit, de senkit nem szeretnék bírálni, hogy hogyan neveli a saját gyermekét. Egyszerűen csak szeretném elmondani, hogy én mit gondolok erről a témáról… Van ugyanis egy határozott véleményem erről az egészről… Ha már EGY szülőt rá tudok venni arra, hogy elgondolkozzon az írásomon, és ezáltal az ő gyermekét néhány pofontól sikerül “megmenteni”, akkor már elérte a célját ez az írás. Hogy miért higgy nekem, vagy legalábbis gondolkodj el azon, amit írok? Nos, azért, mert a hivatásomnak egy része, éppen az ilyen pofonok feldolgozásában testesül meg. Tudom, hogy milyen lelki sebeket okoznak ezek a pofonok, amelyeket szerencsére nem lehetetlen feldolgozni, azonban nem is feltétlenül egyszerű, sajnos. Természetesen, ahogy említettem senki felett nem szándékom ítélkezni. Mélyen hiszem, hogy mindenki, a legjobb tudása szerint neveli a gyermekét. A gyereknevelés pedig azt gondolom nem is annyira egyszerű feladat. Tudom, hiszen én magam is gyakorló szülő vagyok, 3 fiú édesanyja. A férjemmel igyekszünk nagyon tudatosan nevelni a gyermekeinket, hiszem, hogy a tudatosság az, ami igazán tud nevelni, jó irányba terelni, nem pedig a pofonok… Azt is biztosan tudom, hogy Te is a legjobbat akarod a gyermekednek, éppen ezért is döntöttél úgy, hogy végigolvasod most ezt a posztot, amit előre is köszönök, mert egy kicsit hosszabbra sikerült, mint terveztem. Ez a poszt pedig segíteni fog a tudatosságod emelésében, ami hatással lesz a későbbi döntéseidre, azzal kapcsolatban, hogy adott esetben felemeled-e a kezed, vagy sem…

Én sosem ütöttem meg a gyermekeimet?

Az igazsághoz persze hozzátartozik az is, hogy őszintén megválaszoljam a fenti kérdést. Már csak azért is, mert tényleg nem szeretném, hogy bárki észosztásnak tekintse ezt az írást. Még egyszer szeretném határozottan leszögezni, hogy a célom nem az ítélkezés, sem az észosztás, sokkal inkább az elgondolkodtatás. No de, hogy válaszoljak a kérdésre: DE sajnos ütöttem már a gyermekeim fenekére… Nem vagyok rá büszke, egyáltalán nem. Arra mondjuk úgy, hogy azért büszke vagyok, hogy viszonylag kevésszer fordult ez elő. 2 kezemen meg tudom számolni, hogy a 13 év alatt, hányszor csaptam rá a 3 fiamra. De olyankor is tudtam, hogy nem az lett volna a megoldás… Tehát sajnos van, hogy elveszítem a türelmemet. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy amióta meditálok (6 éve), azóta sokkal de sokkal türelmesebb lettem a gyermekeimmel (is). Mindenesetre ezt tényleg fontosnak tartottam megosztani, hiszen önmagam előtt is csak így lehet hiteles ez az írás… No, de vágjunk is bele.

Egy jó nagy pofon megtanítaná

Sokakban élnek mai napig az ehhez hasonló tévhitek, hogy egy jó időben elcsattant atyai pofon többet ér, mint a könyörgés. Vagy, hogy egy jó nagy pofon megtanítaná neki, hogyan kell viselkedni. Nem beszélve arról, hogy “engem is vertek, mégis ember lett belőlem”, vagy hogy “én is kaptam pofonokat, meg is érdemeltem”… Itt muszáj megjegyeznem, hogy az, aki ezt az álláspontot képviseli, szerintem nem igazán élhet boldog, kiegyensúlyozott életet, hacsaknem komoly önismereti munka van a háta mögött.

Nos nézzük, hogy véleményem szerint mire is tanítja meg VALÓJÁBAN a gyermeket egy jó nagy pofon, ütés, de akár egy-egy legyintés is:

  • Félelemre, szorongásra… A gyermeknek félni kell attól, hogy a tetteinek mi lesz a következménye. Ez akár felnőtt korában is folyamatos mérlegelésre készteti majd, hogy megtegye, ne tegye, hiszen a tudatalattijába bevésődött, hogy a tettei következményei adott esetben félelmetesek is lehetnek.
  • Önszeretet hiányra… A gyermek egy-egy pofon után hajlamos levonni azt a következtetés, hogy ő bizony nem szerethető. Az önszeretet hiánya elsősorban a párkapcsolatban okozhat majd a későbbiekben problémát, de természetesen bármilyen más emberi kapcsolatban is gond lehet sajnos.
  • Önbizalom hiányra… A gyermek nagyon hamar elhiszi azt is, hogy ő nem elég jó, nem felel meg, úgy ahogy van.  Az önbizalom hiány a gyermek életének minden területére kihathat, a tanulástól elkezdve a szociális készségeken keresztül, bármelyik életterületnél okozhat problémát. Természetesen, ha ezek a sebek nincsenek begyógyítva, akkor az a felnőtt korra is hatással van. Az önbizalom hiány problémát okozhat bármelyik életterületen, például a munkahelyen, párkapcsolatban, baráti kapcsolatokban, de még az anyagi helyzetben is. 
  • Az önfelvállalás hiányára… A gyermek nagyon hamar rájön, hogy nem vállalhatja fel magát, ami önmaga megtagadását eredményezi. Könnyen lehet, hogy emiatt hazugságokba is keveredik, hiszen nem lát más módot, hogy megússza a verést, csak a füllentést. Ha valaki nem meri vállalni önmagát, az felnőtt korban is rengeteg problémát tud okozni, az adott életterületen, szerintem ezt nem is kell ragozni.
  • Az érzelmek elfojtására… A gyerkőc arra is hamar rájön, hogy nem élheti meg az érzelmeit, azaz magába kell fojtani az érzelmeit. Hiszen, ha megéli, akkor jön a verés, vagy a pofon. Ezért inkább úgy dönt, hogy visszafojtja. Az érzelmek visszafojtása szintén számos problémát okozhat, többek közt szorongást, de akár depresszióhoz is vezethet a későbbiekben…

Valószínűleg lehetne még ezt ragozni, sokáig tudnám fejtegetni mindegyik pontot, és ha nagyon gondolkoznék, lehet, hogy még több pont is jutna eszembe. Azt gondolom azonban, hogy a lényeget így is sikerült összefoglalnom. 

Türelem és szeretet

Persze nehéz egy ellenkező gyermeknek türelmesen elmagyarázni, hogy amit szeretne, az most nem lehetséges. Én mégis arra biztatlak, hogy mielőtt felemelnéd a kezed, állj meg egy pillanatra és gondolkozz egy kicsit. Próbálj meg visszazökkenni a mostba, mérlegelni, de legfőképpen megérteni a gyermekedet. A gyermeked nem azért ellenkezik, mert ő rossz, legkevésbé sem azért, mert téged akar bosszantani. Egyszerűen így tudja csak jelezni, hogy most, neki nagyon nem jó valami. Te vagy a felnőtt, és Tőled várja, hogy megnyugtasd. Gondold csak el, hogy ha Te felnőttként adott esetben magadat sem tudod lenyugtatni, akkor miért várod el Tőle, hogy ő egyedül le tudjon nyugodni? Tulajdonképpen lehetséges, hogy Te magad sem vagy rá képes…. Mindenesetre az biztos, hogy neked kell megtanítanod, hogyan tud megnyugodni. Nyilvánvalóan ez a nehezebb út, hiszen ahhoz, hogy őt megtanítsd lenyugodni egy-egy hiszti alkalmával, előbb meg kell tanulnod saját magadat is lenyugtatni. Biztosan ismered Te is a mondást, hogy a gyermeked nem a tanácsodat, hanem a példádat követi… Hogy hogyan is tudod ezt kivitelezni? Nos, ez a poszt már így is túl hosszú, hogy ebbe belemenjek. Lehet, hogy majd erről is fogok írni valamikor a jövőben. Mindenesetre én úgy gondolom, hogy először is a saját elakadásaidat kell kioldanod ahhoz, hogy tudatosan, türelmesen tudj reagálni az ilyen helyzetekre, azaz saját magadat kell megismerned, hogy mire, hogyan, miért reagálsz. Úgyis mondhatnám, hogy az önismeret elengedhetetlen feltétele a Te boldogságodnak, csakúgy, mint a gyermekedének is. Azaz, ha Te jól vagy, a gyermeked is jól lesz.

Végezetül, egy igaz kis történet, a pofonokról, a mai fiatalokról és a tiszteletről

Hiszem tehát, hogy a pofon nem tanít se tiszteletre, se jólneveltségre. A pofon félelemre, szorongásra, rettegésre tanít. Nem olyan régen egy párbeszéd tanúja voltam. Két középkorú férfi arról tanakodott, hogy bezzeg ők mennyivel jobban tisztelték az ő szüleiket, mint a mi generációnk. Persze, kaptak egy két verést, de annak helye volt, azt ők megérdemelték. Nos, én nem akartam ezzel vitába szállni, mindössze egy kérdést tettem fel ezzel kapcsolatban. Azt mondtam, hogy tegyük fel, hogy ők jobban tisztelték a szüleiket…. Megkérdeztem az egyik férfitől, hogy szerinte az ő generációjuk (volt) őszintébb a szüleivel, vagy a mi generációnk (én 35 éves vagyok)? Ezen elgondolkozott, és természetesen a válasza az volt, hogy kétségtelenül a mi generációnk őszintébb. Ezek után kérdezem én, hogy régen az valóban tisztelet volt? Nem csak úgy gondoljuk, hogy az volt? Tényleg az a tisztelet, ha hazudnunk kell? Ha igen akkor, azt hiszem, én nem igazán akarok tisztelni senkit…

Ha tetszett ez a poszt arra kérlek, hogy oszd meg, hátha eléri célját és megment egy-egy gyermeket néhány pofontól…

 

Ha bármilyen kérdésed, észrevételed lenne, nyugodtan írd meg, nagyon szívesen venném 🙂 Ha pedig tetszett ez a poszt, kérlek nyomj egy tetsziket a Facebook oldalamra, a posztra, vagy mindkettőre 🙂