No de mi történik, ha benne vagy egy problémában és nem keseregsz rajta (na jó egy kicsit azért igen, mert mégis csak szeretjük sajnálni magunkat ), mindenesetre egy kis önsajnálat után, a szomorkodás helyett elkezdesz ilyen kérdéseket feltenni magadnak:

Hogyan tudnám én ezt a problémát megoldani?
Mi lehet a megoldás?
Mit kell tennem, hogy ez jobbra forduljon?
Mit csináljak, hogy ez a dolog rendeződjön?
Merre kell elindulnom a probléma megoldásában?
Hogyan tudnék jól kijönni ebből a helyzetből?

A helyzet az, ha így reagálsz, akkor az agyad el kezdi a megoldást keresni. Kutatja a lehetőségeket, számba vesz mindent, hogy hogyan lehet a problémát megoldani. Hogy miért? Egész egyszerűen így vagyunk kódolva. Hívhatjuk ezt vonzás törvényének, vagy a racionálisabbak retikuláris aktiváló rendszernek (amiről még bővebben is tervezek írni), lényeg az, hogy így működünk.

Mert hidd el, ha benne ülsz a gödörben lehajtott fejjel és azon keseregsz, hogy miért kell neked ebben a gödörben ülnöd, akkor biztos nem fogsz kimászni a gödörből. Viszont, ha el kezdesz arra fókuszálni, hogy hogyan gyere ki a gödörből, akkor meg fogod találni a kifelé vezető utat… Mert azt az üzenetet küldöd az agyadnak, hogy nem szeretnék tovább a gödörben ülni, sokkal inkább szeretnék ebből a gödörből kimászni. Ennek hatására felnézel, és meglátod azt a kötelet, ami végig ott lógott, csak nem vetted észre, vagy észreveszel egy segítséget nyújtó kezet, amit eddig egészen egyszerűen azért nem láttál mert Te lehajtott fejjel, szomorúan csücsültél a gödörben.

A kérdés feltevés pedig szerintem azért jobb egy fokkal, mint egy mantra (például, hogy megoldom a problémámat), mert hihetőbb az agyadnak. Persze ezzel nem mondom azt, hogy egy mantra nem működik, egész egyszerűen vannak olyan emberek, akiknek jobban bejön a kérdezős módszer