A gyereknevelés nem mindig egyszerű dolog. Szerintem sokan gyerekvállalás előtt, nem olyan szülőnek képzelték magukat, amilyenek végül lettek. Én legalábbis régebben így voltam ezzel. Amikor elképzeltem magam anyukaként, soha nem egy kiabálós anyukát képzeltem el… Márpedig egy ideig az voltam…. Persze, mindig tudunk változtatni, szóval ha nem vagy elégedett azzal, amilyen anyuka, vagy apuka ÉPPEN MOST vagy, akkor tudnod kell, hogy bármikor képes vagy változtatni. Ha nem tetszik a mostani éned szülőként, az nem jelenti azt, hogy valójában ilyen vagy. Csak annyit jelent, hogy valahol elvesztetted az önfeledtségedet, a hitedet, a bizalmadat a szülőségben, önmagadban…

Mindenesetre úgy gondolom, az egyik legfontosabb feladatunk szülőként az, hogy tiszteljük a gyerekeinket. A gyerekeink tisztelete akár vissza is vezethet minket ahhoz a szülőhöz, akik lenni szeretnénk, lenni szerettünk volna… A tisztelet nagyon sok mindenben megnyilvánulhat. Leginkább talán abban, hogy pontosan úgy beszéljünk, viselkedjünk velük, ahogy azt szeretnénk, hogy velünk is beszéljenek. És ebben nagyon sokat lehet fejlődni. Mert egészen apró dolgokkal is meg tudjuk bántani a gyerekinket, olyanokkal, amikre nem is gondolnánk, hogy épp bántjuk. Például, ha ingerülten csak annyit mondunk neki, hogy CSINÁLD MÁR MEG VÉGRE, akkor azzal már sebet ejthetünk a kis lelkén.

Épp ezért fontos, hogy, törekedjünk arra, hogy szépen beszéljünk a gyerekeinkkel. Ne aggassunk rájuk címkéket (buta, lusta flegma, hisztis, hülye, stb), ne beszéljünk velük csúnyán, ingerülten, lekezelően (viselkedjél már normálisan, hogy lehet ilyen hülyeséget mondani, stb…) ugyanis ezzel mind-mind az önbizalmukat romboljuk… Persze ez nem mindig egyszerű. Nekem is van 3 fiam, és volt ezzel problémám 😀 TÖREKEDJÜNK, ez a lényeg!

Semmiképp ne bántsd magad, ne legyél mérges magadra, ha ez nem sikerül, ellenben igyekezz ehhez tartani magad. Amikor épp nem jön össze, bátorítsd magad, hogy legközelebb sikerülni fog, és legyél nagyon büszke amikor tényleg megvalósul.

Az a helyzet sajnos, hogy abban a pillanatban, amikor csúnyán beszélünk a gyerekünkkel, azt az üzenetet küldjük neki, hogy ő NEM ELÉG. Nem elég jó/okos/ügyes/szeretetreméltó stb… A gyerekek minél kisebbek, annál inkább elhisznek mindent feltétel nélkül a szüleiknek! Ezeket az üzeneteket ennek megfelelően igaznak gondolják, így tudatalattijuk tárolja ezeket az „információkat”. Például buta vagyok, lusta vagyok, nem vagyok szerethető, nem vagyok fontos, semmirekellő vagyok, nem vagyok normális, stb… Ezeket nem feltétlenül kell ilyen formában kimondanod, elég, ha a gyerkőc abból, hogy csúnyán beszélsz vele, ezt a következtetést vonja le…. A fenti példánál maradva, amikor is látszólag nem mondasz semmi durva dolgot, csak kicsit ingerültebben azt, hogy CSINÁLD MÁR MEG VÉGRE, vagy HALADJUNK MÁR, abból a gyerkőc tudatalatt leszűrheti azt a következtetést, hogy ő nem elég ügyes, hiszen már rég meg kellett volna csinálnia adott dolgot, de még nem sikerült neki.

Tehát, ha a gyerkőccel sokszor beszélsz lekezelően, ingerülten, türelmetlenül, vagy sokat címkézed őt (pl. ne legyél már hülye, hogy lehetsz ennyire buta, olyan flegma vagy, normális vagy???, nem igaz, hogy nem vagy képes erre se, nem igaz, hogy semmire nem vagy képes, hogy lehetsz ilyen lusta, viselkedj már normálisan stb… ), akkor sajnos ezeket, vagy az ezekből a mondatokból levont saját kis következtetéseit, el is fogja hinni, és annak megfelelően kezd el viselkedni. Hiszen elhiszi azt, hogy ő buta, lusta, nem képes rá. Márpedig az van, amit elhiszel (ha kétséged van ezzel kapcsolatban, akkor szeretettel ajánlom ezt a videót: Az van, amit elhiszel). Ez természetesen a gyerekekre is igaz. Tehát, ha azt hiszi el, hogy ő buta/nem elég ügyes, stb. (hiszen akár éveken keresztül erre az üzenetre fordította a nem annyira szeretetteljes megnyilvánulásokat), akkor ennek megfelelően fog viselkedni. Ha benne van a tudatalattijában, hogy ő nem elég ügyes, akkor előfordulhat, hogy adott feladattal meg sem próbálkozik, hiszen úgyis kudarcot vallana. Ez a Te szemszögedből tűnhet úgy, hogy ő lusta, valójában pedig csak elhitte, hogy ő nem elég ügyes, és ez mintegy tudatalatti programként irányítja a cselekedeteit.

Az elefántos tanmese eléggé ismert, ezért nem fejtem ki. Röviden összefoglalva az a lényeg, hogy a cirkuszi elefánt, amikor nincs előadás, mindig egy karóhoz van kikötve, ahonnan nem szökik el. Annak ellenére, hogy simán elszakíthatná a láncát, elszökhetne, nem teszi meg. Vajon miért? Azért, mert kicsi korától egy hasonló karóhoz van kikötve, és nyilván, amikor még kicsi volt, nem volt képes elszakítani a láncot. Egy ideig próbálkozik ugyan, de eljön a nap, amikor feladja, beletörődik a sorsába. Onnantól elhiszi, hogy ő erre nem képes, és már meg sem próbálkozik többet azzal, hogy elszakítsa a láncot…

Ha érdekel a tanmese, itt elolvashatod: https://szepalmaportal.blogger.hu/2012/10/19/tanmese-a-lelancolt-elefant

Ez történik a gyerekeddel is, minden ilyen mondat hatására, elhiszi, hogy ő nem ELÉG…. Ezért nagyon fontos, hogy a gyermekünk ne higgye el magáról a fenti dolgokat.

Lehetséges, hogy van olyan terület, amivel kapcsolatban már elhitt valami negatívat magáról. Lehet, hogy elhiszi, hogy buta, nem képes a tanulásra, flegma, stb. Emiatt ne legyen lelkifurdalásod. Soha ne bántsd magad, mert nyilván mindig a legjobb tudásodnak megfelelően hozol döntéseket, mondasz dolgokat. Mindenen lehet változtatni, mindenen lehet segíteni. Ha van is ilyen terület, abban is tudsz neki segíteni, hogy növeljétek azon a területen az önbizalmát 🙂 Ha segítségrte van szükséged ebben, akkor keress bizalommal egyéni konzultáció keretében.

Mindenesetre a gyerkőcöd mindig a mintádat követi és tükröt tart számodra… Ha tehát Te nem adod meg neki a tiszteletet, akkor jó eséllyel ő sem fogja Neked megadni. Ha azt tapasztalod, hogy a gyereked flegma, csúnyán beszél veled, visszapofázik, azaz nem tisztel, akkor gondolkodj el rajta: Vajon Te megadod számára a kellő tiszteletet?