A bocsánatkérés egy fajta felelősségvállalás. Felelősséget vállalok azért, hogy hibáztam. Azaz, megengedem magamnak is, hogy hibázzak, ráadásul a gyerekemnek is ezt a mintát tanítom meg. Arra nevelem, hogy nincsen semmi gond azzal, ha hibázunk (pláne, ha vállaljuk érte a felelősséget). Ezáltal a felelősségvállalás által (ha ez eddig nem volt meg) rengeteget javulhat a szülő-gyerek kapcsolat.

Szóval Te szoktál bocsánatot kérni a gyerekedtől? Minden egyes konfliktusnál?

Ha nem, akkor vajon miért nem? Nem érzed jogosnak? Úgy gondolod, Neked volt igazad? Akkor is, amikor úgy érzed, hogy nem vagy „hibás” (azért idézőjelben írom, mert szerintem nincsenek hibások, felelősök vagyunk), Neked volt igazad, akkor is nagyon érdemes átgondolni a Te részedet a konfliktusban. Mindig megvan a saját részünk. Sokszor észre sem vesszük, hogy éppen bántóan beszélünk, viselkedünk a másikkal. Azt hiszem ez különösen igaz a gyermekeinkre. Ha belegondolsz, csak annyival, hogy azt mondjuk neki, hogy viselkedj már normálisan, már bántjuk… Hiszen eleve azt üzenjük a tudatalattijának, hogy nem normálisan viselkedik, amit az ő tudatalattija fordíthat akár úgy is, hogy ő nem normális… És ez csak egy apró példa, ami egy kevésbé tudatos családban mindennapos mondat lehet… Hány ilyen, vagy ilyenebb mondatot hall egy gyerek egy nap? Na és egy év alatt? Ahol nem figyelnek erre, ott rengeteget. Ami nem csoda, hiszen senki nem tanította meg nekünk, hogy ezzel ártunk, romboljuk a saját gyerekünk önbizalmát. Sajnos 😦 Bár ezt (is) tanítanák az iskolákban…

Visszatérve, ha úgy érzed szeretnél ebben fejlődni, mert érzed, hogy a bocsánatkérés tényleg javíthatna a gyerekeddel való kapcsolaton, akkor gondold végig tudatosan a saját viselkedésedet. Úgy érzed Te nem vagy “hibás”… Egészen biztos vagy benne, hogy Te egyetlen mondatoddal sem bántottad a gyerkőcödet? Igen? Szerintem jó eséllyel tévedsz… (előfordulhat például, hogy abban, amit mondtál igazad volt, de valószínűleg, ahogy mondtad, az már bántó volt a gyerekednek, és emiatt, csak azért is ellenáll, csúnyán beszél, stb…). Lehet, hogy észre sem vetted, amikor valamelyik mondatoddal bántottad, benyomtad a gombját… Nagyon jó ötlet az is, hogy megkérdezd a gyerekedet ezekben a helyzetekben (nyilván amikor már megnyugodtatok), ő hogy érzi, Te bántottad esetleg? Ha elmondja, hogy igen, és a „fejedhez vágja”, hogy ezzel és ezzel bántottad, akkor nagyon fontos, hogy azt ne támadásnak vedd, hanem örülj annak, hogy őszinte mert lenni Veled. Ha heves védekezésbe, esetleg tagadásba, vagy akár támadásba kezdesz (pl. „igen, de jogos volt, amit mondtam”, vagy „én nem is bántottalak, csak azt mondtam, hogy…. Ez most miért bántó?”, vagy igen, de Te is ilyen meg olyan vagy, hogy beszéltél velem” ), akkor újabb konfliktus lehet az eredmény, amit jobb elkerülni. Tehát megkérdezni, akkor kérdezd, ha fel vagy készülve arra a válaszra is, hogy igen, Te is bántod. Ha így vagy úgy kiderül, hogy tényleg van, hogy bántod, akkor kérj őszintén bocsánatot (ha ez nem megy, az egy újabb önismereti téma, amin lehet dolgozni).

Gondold át, hogy a konfliktusaitokban mi a Te részed, mi a Te felelősséget. Mivel bántod meg a gyerekedet? Ha nem bántanád, valószínűleg nem viselkedne “rosszul”, tehát fontos, hogy beismerd, valószínűleg Te is bántod őt… Hogy is várhatnánk el a gyerkőcünktől, hogy beismerje, hogy hibázik, amíg mi magunk sem vagyunk hajlandóak felelősséget vállalni a saját hibáinkért… Ha érzed, hogy bántod, vagy szerinted Te nem is bántod, de érzed, hogy feszült vagy, mégsem tudsz bocsánatot kérni, akkor azt vizsgáld meg magadban: Miért nem tudsz? Miért megy nehezen a bocsánat kérés? Mitől vagy feszült?

Arra mindig figyelj, mert rendkívül fontos, hogy soha ne elégedj meg az első válasszal (pl. én nem bántottam, ő volt szemtelen). Minden kérdésnek érdemes leásni a legmélyére. Az első válaszok jó eséllyel az agyadból jönnek, elsőként általában még a sértettségedből reagálsz. A mélyebb szinteken sokkal őszintébb válaszokat találsz. Tehát pl. úgy érzed, hogy nem indokolt az, hogy bocsánatot kérj, csak kicsit feszült voltál. Akkor tedd fel magadnak előbb ezeket a kérdéseket. Miért tesz feszültté egy ilyen helyzet? Mi a valódi oka a feszültségemnek? Egyetlen mondatommal sem bánthattam őt? Ha úgy érzed ő „kezdte”, akkor tedd fel magadnak a következő 2 kérdést is. OK, ő kezdte, de én, hogy reagáltam? Az én reakcióm nem lehetett bántó számára? Hibást keresek a helyzetben, vagy megoldást? Irányítani szeretném a gyerekemet vagy VALÓBAN megérteni? Ha a megoldást keresed és megérteni szeretnéd a gyerekedet, akkor tényleg olyan nagy áldozatnak érzel egy bocsánatkérést? Ha ennél a végső kérdésnél még mindig nehéznek érzed, akkor indulj újra ezen a kérdéssoron, és igyekezz még őszintébb válaszokat találni! 🙂

Ha MINDEN EGYES konfliktus helyzetben megtanulsz őszintén bocsánatot kérni, megtalálod a saját felelősségedet, akkor hidd el, előbb, vagy utóbb a gyerkőc is tükrözni fogja ezt… Ő is belátja a saját hibáit, felismeri a saját felelősségét a konfliktusokban!

Ami nagyon fontos még, hogy semmiképp se legyen bűntudatod, ne bántsd magad, ha eddig nem, vagy nem minden helyzetben kértél bocsánatot. A lényeg, hogy ez most tudatosodik, és ha egyetértesz, akkor el kezdeheted beépíteni ezt az új viselkedésmintát a mindennapjaitokba.